A lelkem és én elmentünk a nagy tengerhez fürdeni. Amikor a partra értünk, körülnéztünk, hogy egy csendes, titkos helyet találjunk magunknak. Rátaláltunk egy emberre, ki egy szürke sziklán ült és egy zsákból sót merített, s azt a tengerbe szórta. “Ez a pesszimista – mondta a lelkem -, itt nem fürödhetük, menjünk el innen.”… Továbbmenve láttunk egy újabb férfit, aki döglött halakat szedett a part szélén, s ezeket óvatosan visszadobta a vízbe. “Ez előtt se szabad fürödnünk – mondta a lelkem -, ez a humánus filantróp.”… Továbbmentünk, hirtelen egy hangot hallottunk: “A tenger! A végtelen, hatalmas tenger!” Amikor közelebb értünk, egy férfit láttunk, aki a tengernek háttal állva egy kagyló zúgását hallgatta. Így szólt a lelkem: “Menjünk tovább. Ez a realista, aki az Egésznek hátatfordít, amit felfogni nem tud, és dirib-darabokra fecsérli idejét.” — Kahlil Gibran:Bolond & Homok és tajték, A nagyobb tenger